TÖRTÉNELMI TÉNYEK AZ ALAGUTAK VÉGÉN

A törökök szokása volt már meglévő településekre "rátelepedni". Új, önálló településeket a meghódított területeiken egy-két különleges kivételtől eltekintve szinte sohasem hoztak létre. 

Ha vár építésébe fogtak, általában azt is már valamilyen létező erődítmény alapjain, annak kibővítésével tették. Minden bizonnyal így történt ez városunkban is, ahol a Bala család kastélya körül építették fel palánkvárukat, amelyet azután többször is át-, illetve újjáépítettek. Hogy ebből a valószínűleg reneszánsz kastélyból mi maradt meg a török kor végére, mi nem, azt sajnos nem tudjuk, bár van azért egy-két bíztató nyom ebben a kérdésben is.

A törökkorból azonban szép számmal maradtak hátra néha 3-4 méter mély gabonavermek, amelyek közül többet a helyi lakosok még a XVIII. században is használtak a kenyéradó búza tárolására. Városunk területén nem egy ilyen rejtett verem bukkant elő az építkezések során, némelyik még tele is volt gabonával! A leggyakoribb előfordulási helyük természetesen az egykori vár területe, de kerültek elő ilyenek a mai Pozderka, sőt még a Corvin utcákból is. Ez utóbbiak már inkább a XVII. sz. legvégére, a XVIII. sz. elejére datálhatók. Közös vonásuk azonban, hogy "felfedezőik" szinte mindig alagútnak nézték őket (különösen a bámészkodó gyermekek) és így egy-egy ilyen gabonaverem vagy rég elfeledett pince előbukkanása nagyban hozzájárult a miklósi alagút-mondakör bővüléséhez.

A városban több helyen is ráakadtak réges-rég lebontott épületek pincéire, mint pl. a Kossuth téren, amelyeket a közvélekedés szintén az alagútrendszer beomlott részeinek tekintett. Ezek azonban zömmel a XVIII.-XIX. századi épületekből maradtak vissza. Nagyapám és útépítő kollégái például pont egy ilyen régi pincébe szakadtak be az úthengerrel az 1950-es évek végén a Csarnokalja előtt. Ezeknek azonban semmi köze a török-kori alagutakhoz.

Az viszont bizonyos, hogy a törökök mesterei voltak az alagútásásnak, sőt a korabeli török katonaság külön szakcsapatokat is alkalmazott erre a célra. Ők voltak a lagundzsik.

Teljesen logikus volt tehát, hogy ahol a talaj (és a talajvíz) ezt lehetővé tette, ott az erőd falain belül szerteágazó alagútrendszerrel kötötték össze a vár stratégiai pontjait, (parancsnok háza, lőszerraktár, bástyák, kút stb.) így a védők észrevétlenül és az ellenséges tüzérségtől védve, a föld alatt tudtak közlekedni egy esetleges ostrom során. Másrészt ezek az alagutak gyakran a falakon jóval túl nyúltak, abból a célból, hogy a védők szorult helyzetükben futárokat tudjanak küldeni vagy fogadni, esetleg az erősítés észrevétlenül be tudjon osonni, vagy épp a védők észrevétlenül el tudják hagyni a várat. Így történt ez például 1686-ban is, amikor a törökök a közelgő császári had hírére felgyújtották a balaszentmiklósi erődítményt. Mivel a szövetségesek viszonylag nehéz ostromra készültek, teljesen bekerítették a várat, de ott legnagyobb meglepetésükre mindössze csak kihalt, füstölgő romokat találtak. Hova lett a vár népe és a védősereg? Ez is egy újabb rejtély.

Nyílás a Galambos-malom falán: Pincerendszer vagy alagút lejárata lehet mögötte? 

(Sebők Emília felvétele, 2018. ápr.)

Ezek mellett rengeteg földmunkát, illetve szakmunkást igényelt a kor egyik legfejlettebb, legrettegettebb és legnagyobb hatású fegyvere, a várfalak alá ásott akna kiépítése. Ennek alkalmazása ugyanis kettős hatással bírt. Egyrészt folyamatos készenlétben és félelemben tartotta az ostromlott erősség védőit, másrészt, ha sikerült felrobbantani a vár falai alatt a lőporral töltött járatokat, az szinte elképzelhetetlen méretű pusztítást vitt véghez, így lehetetlenné és értelmetlenné téve a romba dőlt falak további védelmét. (Ez a rég elfeledett taktika került elő ismét az I. világháború reménytelen lövészárok harcaiban, sőt napjainkban, a polgárháborús Szíriában is alkalmazza szinte valamennyi hadviselő fél.) Az ilyen aknák ellen csak folyamatos füleléssel-figyeléssel, illetve ellenaknák ásásával lehetett védekezni. Ilyenkor a várfal pincéiben vízzel teli tálakat vagy pergődobokat helyeztek el, a dobok bőrözésére pedig borsószemeket szórtak. Ha a tálakban a víz felszíne gyűrűzött, vagy a dobra szórt borsószemek rezegtek, az az ellenséges aknászok biztos jele volt. A dobok bőrözése azonban a pincék, alagutak nyirkos levegőjében hamar felpuhult, így azok tovább már nem jelezték a közeledő veszélyt.

Hogy az alagútásás időbeli felismerését az ellenség lehetetlenné tegye, általában a tüzérségük folyamatosan lőtte az érintett falszakasz, így ott a földtől az égig minden remegett. Emiatt nem is lehetett biztosan megállapítani, hogy valóban ásnak-e vagy csak ügyes hadicsel, megtévesztés az egész. Volt, hogy sikerült időben felfedezni az ellenséges aknászok munkáját és akkor ellenaknák robbantásával, vagy a vaksötét földalatti járatokban kibontakozó öldöklő kézitusával semlegesítették az ellenséget, ilyen volt például Eger 1552-es ostroma. Volt, hogy a talaj adottságai és a falak felé közelítő számtalan alagút miatt a védőknek nem sikerült időben kiválasztani azt, amelyik a valós töltetet rejti és így az ellenség egész falszakaszokat röpített a levegőbe, mint Szigetváron 1566-ban.

Mindezek ismeretében tehát meggyőződéssel jelenthetem ki, hogy szinte biztosan voltak, sőt még akár rejthet is rövidebb alagutakat, régi pincéket és gabonavermeket a föld mélye az egykori vár területén, vagy annak közelében. Ez a terület azonban jó másfél-kettő méter feltöltéssel lett megemelve a török kor vége óta, így ha van is ott valami a földben, annak minimum ilyen mélyen, de inkább jóval mélyebben kell lennie.

Mindenképpen badarság azonban az egész várost behálózó, vagy egykori várunkat Fegyvernekkel és Szolnokkal összekötő alagútrendszerről beszélni. Ilyen igazából sohasem létezett. Beomló régi pincék és vermek eddig is kerültek elő szép számmal és nyilván még ezután is fognak, de ezeket csak a népi hiedelem kapcsolta össze a törökszentmiklósi alagút legendájával.

Szép dolog tehát a népmese és a népmonda, tanulhatunk belőle, de ezek semmi esetre sem vehetők történelmi szempontból hiteles elbeszélésnek. A törökszentmiklósi alagút legendája pedig egy olyan búvópatakként hol előbukkanó, hol eltűnő "never ending story", amely már sok generáció fantáziáját mozgatta meg. A mi feladatunk az, hogy mi se hagyjuk véget érni ezt a történetet, hanem színesítsük tovább néha igazságokkal (mint pl. a Penny parkolójában nemrég előkerült törökkori leletek) és a fantázia szüleményeivel, mint a szolnoki földvári futó hatalmas alagút, amiben a lovas küldönc a lova hátán nyargalhatott végig a föld alatt.

Évtizedes gyűjtéseim nyomán

Szekeres Barnabás

2019 húsvétján


Az indító kép egy légifelvétel, amely 1960-ban készült a katolikus templom környékéről (Forrás: www.fentrol.hu)