A LEGENDÁS ALAGÚT NYOMÁBAN

Egy törökszentmiklósi városi legenda. Monda vagy valóság? - Minden településnek megvannak a maga mesés elemekkel dúsított történetei, legendái, esetenként több is. És ezeknek a ködös történeteknek szinte annyiféle változata, ahány mesélője. Egy ilyen törökszentmiklósi népmese, vagyis inkább "véget nem érő történet" az alagút legendája!

Magam először még kisgyermekként hallottam a máig számtalan változatban létező legendát a titkos földalatti folyosóról. Sok helybeli bizton tudni véli, hol is volt a lejárata, hova, merre vezet, illetve az mikor és milyen céllal épült. Éppen ezért igazából nem is beszélhetek egyetlen városi legendáról, hiszen a történet már annyira szerteágazó, hogy valósággal egy egész helyi mondakör szövődött az alagút köré. A legendárium itt következő elemzésének végére azonban kiderül, hogy a mesék színes mázát lebontva, legbelül bizony nagyon is valós tények lapulnak.

A sok közül az egyik és általam elsőként hallott történet volt, amit anyukám sokszor elmesélt. Mindez még a '60-as évek közepén történt, amikor az akkori nevén Rózsa Ferenc Téri Általános Iskola 6. vagy 7. osztályos tanulója volt. Egy hirtelen jött heves májusi felhőszakadás után hatalmas mennyiségű víz gyűlt össze a templom előtt, az akkor még téglával kirakott téren. Kis idő múlva, amikor véget ért a tanítás, a hazafelé igyekvő "partaljasi" gyerekek észrevették, hogy a tér egyik sarkában egy kb. 1 méter átmérőjű lyuk tátong, a téglákat pedig mintha elnyelte volna a föld mélye. Anyukám csak bámészkodott a feneketlennek tűnő gödör szélén és a vaksötét mélységen kívül semmit sem látott odalent. Volt azonban pár bátrabb és a közelben lakó fiú, aki villámgyorsan haza szaladt zseblámpáért, és ők kis idő múlva le is másztak az üregbe. Ekkor azonban már felfigyelt a kis csoportra néhány aggódó szülő és pedagógus is. Sietve kiparancsolták a gyerekeket a gödörből, és nem is engedtek oda senkit, amíg megérkezett egy homokkal megrakott nagy Csepel-teherautó a helyi Volán-telephelyről. A lyukat betemették és az élet ment tovább.

Így azonban nem végződhet egy népmese! Éppen ezért (jóval később persze) nyomozásba kezdtem. Megpróbáltam kideríteni, hogy kik lehettek még ott, kik voltak az eset szemtanúi, hátha hozzájutok tőlük valami hasznavehető információhoz. Körülbelül egy évnyi adatgyűjtés és számtalan visszaemlékezés végighallgatása (és persze rögzítése) után eljutottam az egyetlen, akkor még élő szereplőhöz. A két fiú közül, aki annak idején lemászott a gödörbe, már csak D. Imre élt. (Sajnos azóta ő is elhunyt) 2000 nyarán viszont még ki tudtam faggatni Imrét az élményeiről.

Íme, az interjú egy részlete:

Lemásztunk a lyukba. Nem is másztunk, inkább estünk, mert mély volt. Ma már nem mernék lemenni! Menne a fene! De akkor nem is gondoltunk rá, hogy mi fogad odalent. Bele is fulladhattunk volna! Szerencsére csak bokáig ért a víz, meg a sár. Téglával kirakott boltíves alagút volt. Olyan 2 méter széles és nagyjából ugyan ilyen magas, vagy még egy kicsivel magasabb. Még az alja is régi nagyméretű téglával volt kirakva. Olyan 4 méter hosszú volt. Egyik irányba teljesen el volt tömődve, de a másik irányba csak úgy ¾-ig és mintha a beomlott rész után még folytatódott volna. Bevilágítottam a lámpával, de nem láttam a végét a sötétben.

Találtak valamit odalent?

Én egy korhadt, széthullott hordót láttam. Látszottak a hordó dongái meg a rozsdás abroncsok. Még sok abroncs volt. Meg mindenféle foszladozó rongyokra emlékszem az alján. Mondtam Janinak, hogy menjünk haza petróleumlámpáért, mert a kis zseblámpákkal semmit se láttunk, de addigra már jöttek a tanárok veszekedve, hogy "Azonnal gyertek ki, mert rátok omlik az egész!" Úgy kellett felhúzniuk, mert magunktól biztos nem tudtunk volna kimászni a lyukból. Minden csupa sár volt. Mi is jó sarasok lettünk. Utána Janival mosakodtunk a kútnál, mert nem mertünk olyan sarasan haza menni. Biztos kikaptunk volna.

Mennyi ideig voltak lent?

Nem sokáig, csak 5-10 percet."

Az alagút utáni nyomozásom persze nem állt meg itt. Teljesen biztos voltam benne, hogy léteznie kell valamiféle alagútnak, ha már ennyire sokan beszélnek róla és ennyi történet kering a közbeszédben. Mindezen legendák közös metszéspontja azonban a templomtér, vagy ahogyan jelenleg ismerjük, az Ipolyi tér. Ez volt ugyanis a török palánkvár központja, így tehát nem csoda, hogy szinte valamennyi alagút mendemonda innen indul ki.

A Kálvária-domb regényes falazata

Kis idő múlva sikerült is találkoznom anyukám egyik gyermekkori barátnőjével, akik az egykori Ságvári Endre (ma Szent Erzsébet) utcában laktak. Elmesélte, hogy az 1960-as évek elején, amikor szülei építkeztek, bizony két nagy gabonatároló veremre is bukkantak az házuk alapozásakor. (Ezek szerepére később majd még visszatérek) Törte is a fejét a kőműves, hogy hogyan hidalják át ezeket a hatalmas vermeket, hogy a ház alapja megfelelően stabil maradjon. Végül rengeteg vasalás és beton felhasználásával sikerült megoldani a problémát.

Az említett család elirányított azután egy másik családhoz, akik az akkori Korvin Ottó (Ma Corvin) utcában laktak. Ők is hasonló veremre bukkantak házuk építésekor. Ennek a különlegessége azonban az volt, hogy telis-tele volt megfeketedett búzaszemekkel.

Mivel azonban én az alagutat kerestem, nem pedig egykori gabonavermeket és pincéket, muszáj voltam tovább kutatni a témát. Közben számtalan történetet jegyeztem le, miszerint a katolikus plébánia és az egykori "zárda" (eredetileg Pánthy Leánynevelő Intézet, akkor már Kölcsey Ferenc Általános Iskola) pincéje között alagút van, amin egykor az apácák közlekedtek. Hogy hova és milyen okból arról nem szól a fáma. Arról pláne nem, hogy ki épített volna ilyet és miért. Egy másik népszerű verzió szerint a mai katolikus templom főoltára alatt van az alagút lejárata és azt a papok használták. Hogy hova is mentek volna ilyen módon és miért, arra szintén nem tér ki a szóbeszéd.

Nem bíztam pedig semmit a véletlenre! Már cserkész csapatparancsnokként addig kérleltem Menyhárt József főesperes urat, amíg megengedte, hogy lemenjek a katolikus plébánia pincéjébe. Keresztül-kasul bejártam a pincét, végigkopogtattam és fémdetektorral végigvizsgáltam a falakat, de semmi említésre méltó felfedezést nem tettem. Hasonló eredményre jutottam az iskola pincéjében is. A befalazott ajtóról - amire az egykori iskolai karbantartók esküdtek, hogy az alagút befalazott bejárata -, kiderült, hogy csak egy vakablak és bolygatatlan föld van mögötte.

Kaptam azután egy újabb infót, miszerint az alagút valójában a plébánia kútjából indul. Ennek bejárata viszont csak alacsony vízállásnál látszik! Nosza, szereztem egy komoly búvárszivattyút és szó szerint kiszívattam vele a kútból az összes vizet! Persze alagútbejáratnak nyoma sem volt, az évek során bele dobált szemétnek annál inkább...

Elirányítottak azután a Referencia Kft. egykori kőműves brigádjához, akik 1995-ben a kálvária kápolna felújításán dolgoztak. A legenda egyik népszerű változata szerint ugyanis alagút köti össze a kálváriát a katolikus főtemplommal. Ennek bejáratára azonban '95-ben, a kálvária renoválása során a munkások rábukkantak, de a főnökük lebetonoztatta azt. Nem tagadom, kész anyagi csőd volt számomra, annyi sört kellett fizetnem az akkor még működő Strand vendéglőben, mire kiderült, hogy semmiféle alagútról nem volt szó, mindössze egy rég lefedett ásott kútra csináltak a melósok beton fedlapot...

Az alagút legendája kapcsán azonban nem szabad megállnunk a Kálváriánál! Egyes elbeszélők ugyanis sokkal-sokkal tovább merészkednek! Általánosan elfogadott, hogy a vár egykori területét alagút, vagyis alagutak hálózzák be. Ennek sarokpontjai a katolikus plébánia, az egykori "zárda" és a néhai Galambos-malom. A történet egyik változata szerint viszont a város (akkori!) határában álló Fekete- és Varga-halom is be volt kapcsolva a rendszerbe, vagyis oda is alagút vezetett! Sőt, van olyan elbeszélő, aki még ennél is messzebb megy, és azt állítja, hogy a Varga-halom a fegyverneki Csonka-toronnyal is alagút-összeköttetésben állt! 

Városunk térképe Magyarország Első Katonai Felméréséből (1782-1785) 

A török időkben Fekete-halomnak nevezett magaslat pedig bizony a mostani Kálvária halom, a Varga- halom neve pedig máig sem változott. Most pedig vegyünk elő egy térképet, vagy nyissuk meg okostelefonunkon a tetszőleges GPS-applikációt és mérjük le a kettő távolságát... Hogy mennyi munkás és mennyi idő alatt ásta volna ki, illetve mennyi idő és anyag felhasználásával állította volna elő az ehhez az alagúthoz szükséges tengernyi téglát, azt az építészek szakértelmére bízom. Én a magam mérnöki fejével egyelőre szkeptikus maradok ebben a kérdésben.

Nézzünk szét viszont az ellenkező irányban! A fantázia Nyugat felé nézve sem szegényesebb: A legenda egyik verziója szerint nem csak a Kálvárián, hanem a régi tiszapüspöki templom kriptájában van az alagút vége. Hogy miért épp ott, az szintén rejtély.

Az viszont már bizonyított tény, hogy a Kálvária halom rendkívül gazdag régészeti leletekben, mivel az a legkorábbi időktől kezdve lakott helynek számít, így tehát ott a teljes emberi történelem leletanyaga megtalálható. Tovább sűríti mindezt, hogy a 1552-után a halmon egy katonai figyelőállást épített a török, majd a XVIII. század közepétől pedig temető lett a terület. Galsi Zoltán helytörténész tanár barátom szerencsére már egy nagyon színvonalas munkájában, kellő részletességgel megírta a törökszentmiklósi Kálvária történetét. (Galsi Zoltán - A törökszentmiklósi Kálvária kegytemplom története, Törökszentmiklós 2011.)

Galsi tanár úr többször is említi néhai Tóth Sándor kálváriai kántortanító visszaemlékezéseit, összegyűjtött elbeszéléseit a kálváriai leletekkel kapcsolatban. Például a kápolna 1896-99-es renoválását bemutatva is idéz ezekből:

"Hanem (a halom) belsejében lenni kell valaminek. Szavahihető nem kincskereső szemtanuk egybehangzó állítása szerint a kőfal alapzatának lerakásakor a halom északnyugati oldalán a fundamentum ásása alkalmával egy elég nagy üreget láttak, amely a halom belsejébe vezet, de "senki sem mert belemenni!" Befalazták."

Tóth Sándor erről később, egy 1948-as keltezésű kéziratában pedig így írt:

"Ezelőtt 40-50 évvel még szóbeszéd hirdette, hogy a halmon a török idők alatt török megfigyelő épület állott, s hogy kincsek volnának ott elrejtve. Az tény, hogy 1894 vagy 95-ben török bizottság járt itt a környékünkön, és régi térképpel terepvizsgálatot tartott a Kálvária-halom körül de eredmény nélkül. Akkor IV. vagy V. elemista voltam. E bizottságtól tudták meg, hogy a halom neve 1685 előtt Fekete-halom volt."

Így lett tehát az akkor már a törökök által Fekete-halom néven említett magaslat a balaszentmiklósi palánkvár ún. tarisznyavára. Ennek az állásnak a feladata a térségünket Ny-K-i irányban átszelő (Budáról Erdélybe) vezető országút forgalmának megfigyelése-ellenőrzése, szükség esetén pedig a palánkvár katonaságának riadóztatása volt. Hasonló céllal keleti irányban az országút mentén épült egy másik ilyen tarisznyavár is, ez utóbbi pedig a jól ismert Varga-halmon állt. Eddig a pontig mindez tehát régészeti leletekkel, sőt írásos dokumentumokkal is bizonyított tény. Figyelembe véve azonban a táj korabeli domborzati-vízrajzi viszonyait, aligha tartom lehetségesnek, hogy ezeket a pontokat alagút kötötte volna össze, pláne nem akkora, amiben egy lovas futár nyargalhatott volna végig. (Ahogyan ez a monda több népszerű verziójában is szerepel.) 

Beomlott verem - vagy az alagút lejárata?

A történet kálváriai száláról egyébként egy idős helyi lakostól is hallottam egy roppant érdekes történetet, ami még a háború előtt volt közismert a városban:

A két levente legendája

A törökszentmiklósi alagút-mondakör egyik megkerülhetetlen epizódja a két levente legendája. Egy olyan színfoltja történetnek, ami szintén száz féle verzióban bukkan fel a helyi folklórban.

Történt valamikor a II. világháború előtti években, hogy egy helyi parasztember ősszel, szántás közben egy jókora lyukat fedezett fel a földjén. Nosza, szólt is a leventéknek, hogy gyertek fiúk, derítsétek ki, hogy mi van odalenn... Két fiú zseblámpákkal le is ment és megállapították, hogy ez bizony egy igen régi alagút. Az egyik verzió szerint Tiszapüspöki-Szajol határában jöttek fel a föld alól egy hasonlóan beomlott nyíláson, egy másik szerint Szajol-Szolnok között, egy harmadik szerint a Tiszapüspöki templomba vezettet az alagút, míg egy negyedik szerint pedig egyenesen a szolnoki vártemplomba!

Ezt persze az elbeszélők még tovább kombinálták az évek során, például hogy a leventék a Kálváriáról, a Galambos-malom pincéjéből vagy a katolikus főtemplom oltára alatt lévő titkos bejáraton jutottak le az alagútrendszerbe. Ahogy lenni szokott, a változatoknak se szeri, se száma... Kitartó kutatás után is mindössze csak az egyik egykori levente özvegyével sikerült beszélnem, aki szentül állította, hogy a férje annak idején biztosan talált valamit, mert "Egész életében ezt bizonygatta."

Városunk a II. világháborút követően, de különösen az 1960-as évek végén rohamos fejlődések indult. Egyre-másra épültek az új épületek, amelyek kivitelezésekor hatalmas mennyiségű földet mozgattak meg. Sajnos összefüggő alagútrendszer nyomára nem sikerült rábukkanni, bár betemetett üregek itt-ott viszonylag gyakran előkerültek. Van olyan barátom, aki annak idején térképeket rajzolt, amelyen minden szóba jöhető nyomot rögzített is, ám ezek csak nem akartak összeállni egy egységes egésszé.

Volt azután egy olyan illető, aki városszerte azzal büszkélkedett, hogy az ő házának pincéje bizony a legendás törökszentmiklósi alagút egy lefalazott szakasza. De amikor megkerestük, hogy megnéznénk, akkor bevallotta, hogy az építkezés során egy réges-rég lebontott ház pincéjére bukkant a földben és azt állította helyre... Volt azután olyan, aki a katolikus templom keleti tornyától a református templomig húzódó alagutat vizionált, majd szentül állította, hogy annak lejárata a katolikus templom tornya melletti kerékpártároló alatt van.

Emlékszem, az egyik ilyen első "régészeti" kalandom is hasonló volt, amikor az egyik tanító néni az iskolában azt mondta, hogy az alagút lejárata ma is megvan a templom mögött, de azt egy vastag beton fedéllel lezárták. Na, nekünk nem is kellett több, iskola után rögtön csákányt ragadtunk és elkezdtük kiásni a templom és a támfal közöti magassági jegyet, vagyis a háromszögelési pontot jelző betonlapot. (Szerencsére nem sikerült elmozdítanunk, ezért ma is ott van.)

Volt azután egy másik "akcióm" 2000 nyarán, amikor a katolikus templom sekrestyéjével nagyjából egy vonalban szakadt be a járda egy nagy nyári felhőszakadás nyomán. Engedélyt kértem az amúgy meglehetősen mogorva Laczkó Béla atyától és elkezdtem ásni. Az egyezségünk úgy szólt, hogy mire a prépost úr este haza ér, addigra helyreállítom a beszakadt járdát. Másfél-két méter mélyre jutottam, és színtiszta homokot lapátoltam ki a gödörből. Csak sejtem, hogy valószínűleg az is egy beomlott egykori gabonaverem lehetett.

Számos mendemonda keringett azután a törökök vagy éppen a betyárok által a város határában elásott, vagy az alagútrendszerben elrejtett kincsekről. Természetesen minden elbeszélőnek volt egy "tuti tippje" arra nézvést, hogy hol van a rejtekhely vagy annak lejárata. A valóságnak ezekhez azonban nem sok közük van.

Azóta találtam még pár gabonavermet és régi eltemetett pincét, ami felől már rég lebontották az épületet, de sajnos az alagútra azóta sem sikerült rábukkannom.

Évtizedes gyűjtéseim nyomán:

Szekeres Barnabás

2019 húsvétján

A "sztorizgatás" után viszont jöjjenek a tények és még néhány rejtély! Lásd: TÖRTÉNELMI TÉNYEK AZ ALAGUTAK VÉGÉN

A fotók Sebők Emília felvételei.


Egy kis kiegészítés az alagút legendája témában:

- A Szt. Erzsébet utca 13. szám alatt lakom, a házat, amely a "Galambos Malom"-hoz tartozott (és tudomásom szerint Kádár Lajos főmolnár, egyben a Galambos sógora lakott benne, tehát ma kb. 100 éves lehet) 1985 évben vásároltam meg. Szomszédom, a 11. szám latt lakó Molnár László (sajnos már nincs köztünk, de nagyon jó, mindig segítőkész szomszéd volt), aki talán még abban az évben vagy a rákövetkezőben mesélte el nekem, hogy korábban (a házat nem sokkal azelőtt vásárolta, mint én) szőlőkarónak ásott a kertjében gödröt és közben beszakadt egy téglaboltíves valamibe, aminek keleti és nyugati irányba is volt folytatása. Annyira megijedt, hogy betemette a gödröt és a későbbiek során sem nyitotta meg. Jómagam ezt a gödröt nem láttam, nem mutatta meg, de az is lehet, hogy a dolog még az én odaköltözésem előtt történt. Felesége vagy gyermekei lehet, hogy erről többet tudnak.

- A házam megvásárlását követően számos felújítást végeztünk, többek között az udvar burkolását. Ennek során a nagykapu alatt, vele egy vonalban találtam egy kb. 3,4 x 0,8 x 0,6 méter méretű monolit, faragott mészkőtömböt. Körülástuk, de sem alatta, sem mellette kb 0,5 méterig nem találtunk semmit. Annak idején jeleztem az akkori tanács felé (nevet már nem tudok mondani), de miután hosszabb időn keresztül - kb. 3 hét - semmi reagálás nem történt, elkészítettük a burkolatot és a nagykaput, a monolit azóta is ott van, persze a felszín alatt. Fogalmam sincs hogy kerülhetett oda és mi célt szolgálhatott. Az biztos, hogy nem véletlenül volt, illetve van ott. Az utcánkat bekötötték a csatornarendszerbe, kb. 10 évvel ezelőtt. Azt megelőzően az én derítőm olyan volt, hogy szinte soha nem kellett üríteni. Ennek két magyarázata volt lehetséges: 1. a derítő be volt kötve a malom csatornarendszerébe és azt ugyan már régóta nem használták, de a mi szennyvizünket mégis elszállította. 2. A derítőmből a szennyvíz az itt említett alagútrendszerbe szivároghatott el.

- Az utcánk újraburkoltatása során az alapkészítés közben emberi csontokra és koponyákra (1 vagy 2) bukkantunk amelyek lehet, hogy egy korábbi temető maradványai, de az is lehet, hogy a homokbányából hozott homokkal kerültek oda. Még viszonylag világos színűek voltak, tehát nem lehettek nagyon régik. Bejelentettem, rendőrök összeszedték, elvitték azóta sincs információm arról, hogy vajon régészeti vagy kriminológiai esetről volt szó. 

Hajdú Ferenc/MOHA Panzió