A BALASZENTMIKLÓSI VÁRRÓL – A RÉGÉSZET HÉTVÉGÉJÉN

Minden év május utolsó hétvégéje a régészeté, Szolnokon is gazdag programmal várják az érdeklődőket. Érthető módon, hiszen náluk lassan befejezéséhez közeledik a török kori vár feltárása. Mi pedig elképzeljük: Hogyan is nézhetett ki az egykori balaszentmiklósi palánkvár?

Nem olyan régen, e hónap elején már megjelent itt egy írás SZENTMIKLÓS VÁRA KÉPEKEN címmel, annak apropóján, hogy felbukkant egy eddig általunk nem ismert ábrázolás Szentmiklós váráról, 1595-ből. De mert ott a hajdani várunkról készült rajzok voltak a főtéma, a palánkvár mibenlétét éppen csak megemlítettük. Most ezzel kezdem, milyenek is voltak a palánkvárak. Nos, nagyon leegyszerűsítve palánkvárnak hívunk minden olyan erődítményt, amely nem tisztán kőből épült. A helyben fellelhető különböző anyagokból (fa, föld, tégla) épült várak általában az Alföldre jellemzőek, de van rá példa, hogy szükség idején az építőanyagban, kőben gazdag hegyvidékeinken is épültek ilyen rögtönzött szükség-erődítmények. Az Arany János által a Szondi két apródja című balladában megörökített Drégely is rendelkezett például egy ilyen palánk elő-várral. Ahogy Arany János jóvoltából Drégely neve eggyé vált a hősiességgel és az önfeláldozással, úgy a hozzá tartozó palánkvár emlékét ma Drégelypalánk település neve őrzi.

Mivel itt az Alföld kellős közepén egyáltalán nincs is kő, Balaszentmiklós vára sem épülhetett kőerődítményként. Ne olyan várat képzeljünk hát el, amilyennek kirándulásainkon például az egri várat látjuk. De hogy mik voltak a mi palánkvárunk előzményei, illetve az hogyan is nézhetett ki, arról sajnos nagyon keveset tudunk. Korabeli írások a Bala család egykori tulajdonában lévő "castellum" (vagyis kastély) néven említenek egy épületet, amely a XVI. századi mezővárostól elkülönülve, attól kissé nyugatra, a Budára menő út mentén állt. Erősen valószínű, hogy amint a török 1552-ben nagyobb erőkkel megérkezett ide, ezt a helyet szemelte ki várépítésre. Ez ma a jól ismert Ipolyi tér, a katolikus templom környéke, de azt, hogy pontosan hol állhatott ez a régi reneszánsz nemesi kúria, egyelőre nem tudjuk. 

Annyi viszont bizonyos, hogy 1552-ben a törökök előbb kifosztották, majd munkára fogták az akkor még létező Balaszentmiklós mezőváros, illetve a környék falvainak lakosságát és villámgyorsan felépíttették erődítményüket. Azt nem tudjuk biztosan, hogy a már említett kastélyépületet akkor lebontották-e, vagy tovább használták. Ez utóbbi a valószínűbb. A rohamtempójú építkezés legésszerűbb magyarázata, hogy a töröknek mielőbb szüksége volt egy olyan bázisra, ahonnan a hatalmas falatnak tűnő szolnoki vár ostromára megindulhatnak. Kellett továbbá egy olyan helyőrség is, amely az ostrom során keleti irányból biztosítja a támadókat, vagyis útját állja egy esetlegesen Erdélyből érkező felmentő hadnak. Ezt a két szerepet egyesítette magában a balaszentmiklósi erőd. Az idő viszont szorított, ugyanis a hadjárat fő célját, vagyis a Magyar Királyság területének (főként a gazdag felvidéki bányavárosok) megszállását még a tél beállta előtt el kívánták érni. A korabeli téli időjárási viszonyok közepette a török sereg ugyanis nem vállalkozott komolyabb hadműveletekre.

Így tehát 1552 nyarán a megszállók hatalmas lendülettel fogtak az építkezéshez és ehhez minden közelben lévő erőforrást összegyűjtöttek. Lebontottak számos általuk értéktelennek tartott épületet, és onnan az építőanyagot a vár építéséhez fuvarozták. Ennek a rombolásnak esett áldozatul például a tenyői monostor is. Nem bántották azonban a város, illetve a környékbeli falvak házait, hiszen az adófizető népnek is laknia kellett valahol. Ellenben elhurcolták őket az építkezésre. Bárhogy is történt, a korabeli építőmesterek semmit nem dobtak el. Minden egyes bontott anyagnak helyet, illetve szerepet tudtak találni egy újabb épületben! Különösen igaz volt ez építőanyagban szegény vidékünkre.

Ma már rendkívül nehéz elképzelni, hogy milyen is volt a miklósi határ képe akkoriban, hiszen teljesen eltérő volt a maitól. A számtalan mellékágra oszló Tisza szinte végeláthatatlan és csak a helyiek által ismert mocsárvilágot táplált. A mocsaras-lápos részeken óriási területeket borított nád, gyékény és fűzfaerdő. A magasabban fekvő, szárazabb területeken pedig tölgy ligeterdők nőttek. Így tehát a faanyag adott volt a várépítéshez. A folyóágak mentén az agyag, illetve a homok "lelőhelyekért" sem kellett messzire menni. Ezekből téglát készítettek, amit a napon szárítottak tökéletesen szárazra, esetleg szalmával, száraz náddal ki is égették őket. - Ilyen, szárított téglákból épült kaszárnyaépület rendkívül jól megőrződött maradványaira bukkantak a régészek nemrégiben a szolnoki vár feltárása során. Égetett téglás építkezésre pedig nagyszerű példa az egykori tenyői monostor máig feltáratlan épületegyüttese, amelynek területén ma is gyakran fordít ki az eke középkori téglákat. 

A törökök minden bizonnyal felhasználták azt a kevés követ, amit itt helyben találtak különböző építményekben, ezt láthatjuk a szolnoki vár kibontott falain is. Érdekes viszont, hogy a Balaszentmiklós központjában álló gótikus Szent Miklós templomot (ez nagyjából a mostani református templom környékén állt) akkor még nem bontották el, hiszen azt a városi nép használta. Sajnos nem sokáig maradt ez így, mivel 1555-ben a település elnéptelenedett. Volt ugyanis akkoriban egy Szeberdi Mátyás nevű nagyváradi püspök, aki megelégelte, hogy birtokát folyamatosan zaklatják, fosztogatják a balaszentmiklósi török portyázó csapatok. 1555-ben ezért Szeberdi püspök úr ide küldte magánhadseregét ellenük. Ennek a csapatnak viszont esélye sem volt a török erődítmény elfoglalására, ellenben a mezőváros lakosságát jószágaikkal együtt elhurcolták Nagyváradra, a várost pedig felgyújtották. Így viszont az ott álló épületek romlásnak indultak és ezt követően a török, illetve az újonnan betelepülő lakosság fokozatosan széthordta azokat. Tulajdonképp ezért nem maradt meg semmi a régi városközpontunkból és a gótikus középkori templomunkból.

Volt tehát a várépítéshez fa, föld, tégla és egy kevés kő. A falak építési technológiájáról, méreteiről szerencsére elég pontos képet adott az 1982. évi feltárás, amikor is a katolikus plébánia udvarán a régészeknek sikerült egy kutatóárokkal keresztülszelni a vár egyik bástyájának falmaradványait. Ennek részletes leírását publikálta is az egyik akkori fiatal archeológus, későbbi múzeumi osztályvezető, dr. Csányi Marietta.

A feltárt falmaradványok alapján világos, hogy a balaszentmiklósi török vár is a korban megszokott, klasszikus palánk technológiával épült. Az építők 15-25 cm vastag cölöpöket vertek le, vagy ástak le 1-1,5 méter mélyre, egymástól 50-80 cm távolságra a földbe, amelyek feladatuktól függően 4-6 méter magasak lehettek. Ez a cölöpsor a fal belső oldalán (valószínűleg kisebb magassággal) megismétlődött. A cölöpök közét vesszővel fonták be, majd a két cölöpsor közötti teret sárral, nedves agyaggal megtöltötték, és azt jól ledöngölték.

A fal külső oldalán a vesszőfonatot betapasztották, hogy az ellenség, vagy egy véletlen szikra ne gyújthassa fel azt. Viszonylag olcsón és gyorsan felépíthetők voltak ezek a létesítmények, hiszen minden építőanyag helyben rendelkezésre állt, így csak a kellő számú munkaerőt kellett előteremteni. Az ilyen módon készült falak pedig roppant ellenállónak bizonyultak az ellenséges ágyútűzzel szemben. Hátrányuk volt viszont, hogy folyamatos karbantartást igényeltek, hiszen annak hiányában a csapadék néhány év alatt szétmosta volna azokat. A korhadt, megsérült cölöpöket, fonatokat is folyamatosan cserélni kellett. A tűzveszélyt pedig nem lehetett teljesen kiküszöbölni, mert rengeteg nádfedeles és faépület állt a várban, a felhalmozott szálastakarmányról és építőanyagokról (fa, nád) nem is beszélve.

A töröknek azonban nemcsak a vár felépítésére volt gondja, hanem attól távolabb, keleti és nyugati irányban építettek még egy-egy figyelőállást is. Ezeket a fő erődítménytől elkülönült, de attól nagyban függő "előretolt helyőrségeket" nevezték akkoriban tarisznyavárnak vagy huszárvárnak. Különösebb hadászati értéket nem képviseltek, mindössze arra voltak alkalmasak, hogy legfeljebb pár tucat katona meghúzza magát bennük, akik onnan megfigyelhetik a területet, szükség esetén pedig riadóztathatják a nagyobb erődítmény katonaságát, vagy ideig-óráig feltarthatják az ellenséget. Szerencsére mindkét ilyen tarisznyavárunk helye ismert. Az egyik a Varga-halmon, a másik pedig a Fekete-halmon állt. A Varga-halom neve napjainkban is ugyanaz, az egykori Fekete-halom pedig nem más, mint a mai Kálvária-domb.

A Varga-halom manapság

Magáról a várról az építkezés korából sajnos nem maradt fent képi ábrázolás vagy leírás. A legkorábbi ilyen viszont az 1595-ös ostromhoz kapcsolódik az ún. tizenötéves háború idejéből. Ekkor érte ugyanis első alkalommal komolyabb ostrom az erősséget. A már hivatkozott előző cikkben szó volt róla, hogy valamikor a tizenötéves háború során, feltételezhetően 1595 nyarán, majd kora őszén járt erre egy Georg Hoefnagel nevű flamand rézkarckészítő és grafikus művész, aki sok más európai országban tett utazása mellett felkereste az akkor nem éppen békés hazánkat is. Hoefnagel mester eléggé ismert művésze volt a kornak, ugyanis akkor tájt roppant kevesen engedhették meg maguknak, hogy ekkora távolságokra utazzanak, főleg Európa ezen zavaros részébe, ami gyakorlatilag hadszíntér volt akkoriban. Ez a korabeli viszonyok között még veszélyesebb volt, mint ha manapság egy újságíró elutazna tudósítani a polgárháború sújtotta Szíriába vagy az Iszlám Államtól frissen visszafoglalt iraki területekre.

Georg Hoefnagel tollából való tehát az alábbi, első ábrázolása a balaszentmiklósi török várnak, amely értékét tovább növeli, hogy minden jel szerint hiteles ábrázolásról van szó, mivel komoly esély van rá, hogy a művész személyesen is láthatta az erődítményt! A metszet felett látható dátum 1595. október 20-a! Jegyezzük meg, ez még később fontos lesz! Az ábrázolásokról még annyit, hogy akkoriban az eredeti rajzokat később gyakran átdolgozták vagy kiszínezték. Ez történt Hoefnagel metszetei estében is, amelyeket jóval a művész halála után adott ki Jacob nevű fia, ezért találhatunk különböző színezésű változatokat a rajzból.  

Előkerült azonban a közelmúltban egy, ehhez az 1595-ös időponthoz igen közeli ábrázolás is, amely egy W. P. Zimmermann nevű német rézkarcoló mester munkája, Szentmiklós szétdúlása címmel/tematikával. (Bemutatva a SZENTMIKLÓS VÁRA KÉPEKEN című írásunkban.) Az ezen szereplő dátum pedig 1595. október 17. Gondolhatnánk, hogy akkor ez a metszet 3 nappal korábbi, mint Hoefnagelé, tehát akkor ez a hiteles és a legkorábbi, amelyet Hoefnagel lemásolt! Csakhogy ez nem ennyire egyszerű, ugyanis nem fényképfelvételről van szó!

Zimmermann metszete is csak 1603-ban vagy 1604-ben jelent meg, Hoefnagelé pedig elsőként 1606-ban, majd színezett formában 1618-ban! Mindez tehát az ostrom után jó 9-10 évvel! Semmi rendkívüli nem volt viszont ebben akkoriban az általam már említett körülmények miatt. Lassan terjedtek a hírek...

Valószínű azonban, hogy a balaszentmiklósi palánkvárról ránk maradt kb. egy tucat ábrázolás (ezek többségét bemutatjuk a Fotógalériában) közül ez a kettő tekinthető a leghitelesebbnek! Mindkét ábrázolás megegyezik ugyanis abban, hogy az egykori erősség szabálytalan hatszög alakú volt, öt darab kör alakú ágyúbástyával és egy ún. olasz bástyával, ami akkoriban forradalmi haditechnikai újítás volt. Ennek köszönhetően ugyanis a várvédő tüzérség szinte holttér nélkül oldalirányban is tudott tüzelni a falakat megmászó ellenségre. Ezt az olasz bástyát viszont csak a Zimmermann-, illetve a Hoefnagel- és még egy eddig be nem azonosított művész metszete ábrázolja. Igaz, hogy ez utóbbi metszet is meglehetősen pontatlan, mivel eggyel több kerek bástyát ábrázol, nyilván a korra jellemző esztétikai megfontolásból:

Véleményem szerint a Hoefnagel-metszet hitelessége és elsősége mellett szól az is, hogy egyedül ez ábrázolja szabálytalan hatszög alakúként a várat (tehát olyannak, amilyen a valóságban is lehetett) Zimmermann metszetén inkább mértani szabályosságot látok, és 6 kerek bástyát, ami valószínűleg már eltér a valóságtól. Hoefnagel metszete a korban elvárttól eltérően teljesen szabálytalan vonalvezetéssel ábrázolja a falakat: 5 kerek és egy olasz bástyával.

A rajzok dátumozásával kapcsolatban a hadi események történetét kell támpontul venni: a Habsburg-koalíciós erők 1595. október 17-én érkeztek Balaszentmiklósra és 20-ig maradtak itt. A vár török katonasága azonban a jóval nagyobb keresztény haddal szemben nem vállalta az ostromot, hanem a támadókat meg sem várva, az erődítményt pedig felgyújtva visszavonult Szolnokra. A szomszédos falu népe pedig részben követte a katonaságot, részben a kiterjedt nádasokban keresett menedéket. A Habsburg-katonaság pedig azon néhány nap alatt lerombolta, amit a törököknek már nem sikerült, betemették a várárkot, felégették a vár szomszédságában álló falut (ami nem azonos az egykori mezővárossal, amelynek területe a mai református templom környékére tehető). A császáriak sikertelenül próbálkoztak azonban Szolnok ostromával, mivel oda akkora erőt vont össze a török, illetve akkora ellátmánnyal és olyan felkészültséggel várta az ellenséget, hogy III. Miksának esélye sem lehetett arra, hogy a rendelkezésre álló erőivel a tél beállta előtt bevegye a hatalmas és jól megerősített szolnoki várat:

Október 17. tehát az ostrom első napja, október 20. pedig az utolsó, amikor a keresztény had elhagyta az erőd romjait. Hoefnagel tehát ezt a dátumot rögzítette, amelyen az erőd megsemmisült, Zimmermann pedig azt, amikor a keresztény sereg hozzálátott az erőd lerombolásához. Hoefnagelhez tehát már később juthatott el az ostrom és a vár lerombolásának híre, így ő később egészíthette ki metszetét az égő házak ábrázolásával. Valószínűnek tartom azonban, hogy Zimmermann mester is járhatott itt, mégpedig Miksa seregének tagjaként! Ha nem is járt itt, akkor egy nagyon jó megfigyelő és hiteles szemtanú, mondjuk egy hadmérnök vázlatait felhasználva alkotta meg metszetét.

Az 1595-ös balaszentmiklósi ostrom következményei azonban némiképp ellentmondásosak. Eddig úgy tudtam (és valószínűleg így is volt), hogy a törökök gyorsan újraépítették a várat, mivel annak az Erdéllyel való összeköttetés fenntartásában fontos katonai szerepe volt. (Az egyik legfontosabb só- és nemesfém kereskedelmi útvonalon feküdt az erdélyi bányák és Buda között. Ne feledjük, hogy az akkor még szabályozatlan Tisza az év nagy részében szinte nem is volt hajózható a rengeteg folyókanyarulat, zátony és gázló miatt). A nem történészi szintű munkák viszont összemossák a vár és a település sorsát az egyes ostromok alatt vagy azokat követően, pedig ez a kettő elég élesen elvált egymástól.

A törökök tehát 1552-ben nem az egykori mezőváros központjában (ahogy sokan hiszik), hanem annak határában építették fel a várukat, ami ezt követően a hagyomány szerint hét ostromot élt meg (ez a szám nagyjából fedi is a valóságot), amíg végül 1685-ben végleg az enyészeté lett. Nos, 1595-ben a vár és a mellette lévő falu semmisült meg, a mezőváros ugyanis már 1555-ben elnéptelenedett és egészen 1703-ig nem is lakott ott senki. 1595-ben a török a várat hamar újraépítette, de a falut nem tudták benépesíteni egészen 1657-ig. Ekkor azonban már (ahogyan 1595-ben is) jelentős számú, iszlám hitre tért délszláv és albán kereskedő, kézműves és iparos család "telepedett rá" a török erődítményre, hiszen az számukra biztos megélhetést biztosított. Ők joggal tartottak a keresztény hadak kegyetlenkedéseitől, ezért többnyire a török katonasággal együtt vonultak vissza, vagy menekültek a nyugalmasabb megszállt területek felé. A török adóívek szerint már 1595-ben is jelentős számban voltak jelen és nagyon valószínű, hogy 1685-ben a falusi lakosság többségét már ők alkották, ezért nem várta itt senki a "felszabadítókat" csak a füstölgő romok.

Ez az említett falu, amelyet 1595-ben már részben, 1685-ben pedig már szinte teljesen balkáni betelepülők laktak, tehát szintén a Tinóka magas partján állt, de nem a vár körül, hanem attól nyugatra, a Budára menő országút mindkét oldalán, illetve az út és a part között helyezkedett el. Eddig előkerült leletek (főként gabonavermek, lakóház maradványok, pincék, szabadtéri kemencék) tanúsága szerint.

A török vár romjai között azonban 1699-ben is éldegélt egy-két nomád pásztor család a dokumentumok szerint. Ők viszont már magyarok voltak.

Az 1720-as újratelepítés már a 3. kísérlet volt arra, hogy a települést újraalapítsák. 1703-ban és 1711-ben is érkeztek ide telepesek, de a Rákóczi szabadságharc bizonytalan viszonyai és az ismétlődő járványok (pestis, kolera) miatt hamarosan tovább is álltak. Csak 1720-ban sikerült tehát városunkat tartósan és ezzel véglegesen benépesíteni.

Az 1982-es ásatás sajnos csak egy nagyon apró szeletét érintette az egykor várnak, de így is páratlan leletek láttak napvilágot! Szenzációs volt, ahogyan a katolikus plébánia kertjében egy szondázó árokkal sikerült pontosan keresztülszelni az egykori várfalat. Így ma már pontosan tudjuk, hogy az milyen technológiával épült és milyen méretű volt. Az Ipolyi téren, illetve a tavaly lebontott egykori katolikus fiúiskola udvarán pedig zömmel mezőgazdasági jellegű leleteket és gabonavermeket tártak fel, így valószínűleg ez lehetett a vár gazdasági része. Komolyabb épületek nyomaira ugyanis nem bukkantak. Hangsúlyozom, hogy a régészek nagyon kevés kutatóárkot ástak, illetve nagyon rövid idő állt rendelkezésükre a feltárásra, de az előkerült leletek bőséges száma és jelentősége azt mutatja, hogy ez a terület régészetileg nagyon gazdag és a további feltárás is bőven indokolt lenne!

Szekeres Barnabás

2019. május 25.

A fotók Sebők Emília felvételei.



A PALÁNKVÁR MARADVÁNYAIT NEM TÁRJÁK FEL

Megkérdeztük az esetleges régészeti lelőhelyeinken illetékes szolnoki Damjanich János Múzeum szakemberét, hogy amikor tavaly nyáron a Kapisztrán utcában a lebontott régi fiúiskola telkén kutatásokat folytattak, nem terjesztették-e ezt ki a templom előtti térre is, hátha a hajdani török kori vár belső területéről mutattak volna valamit.

Kelemen Angéla, régészeti osztályvezető azonban hangsúlyozta, hogy a geofizikai kutatás csak a Kapisztrán utcai telken folyt, ahol az új katolikus óvodát tervezik felépíteni.

A beruházási területet nem érintő lelőhelyrészek feltárásával kapcsolatban utalt rá, hogy az örökségvédelmi jogszabályok (2001. évi LXIV. törvény a kulturális örökség védelméről) azt írják elő, hogy a régészeti lelőhelyeket eredeti összefüggésében kell megőrizni, tehát csak azt szükséges feltárni, ami valamilyen beruházás során elpusztulhat, ezért hiába ismerjük a palánkvár helyét, feltárni nem fogja teljes egészében a múzeum, csak akkor, ha veszélyeztetve van. 

Sebők Emília


A többször hivatkozott előző cikk: SZENTMIKLÓS VÁRA KÉPEKEN